Magyarország tényleg jobban teljesít és Magyarország valóban a magyaroké?

Lassan már napi rendszerességgel sóhajtanak fel a magyarok, és rebegik el azt, hogy ennél lejjebb már biztosan nem lehet, ez már kibírhatatlan. Szegénység uralkodik országszerte, és a máról holnapra való túlélés a legfontosabb kérdés az átlag családok életében. Miközben Magyarország vezetői, azok, akiket naponta látunk, hallunk a mesterien jól megszerkesztett és feltálalt hírekben, valamint legfőképp azok, kik háttérből mozgatják a magyar politika bábjátékosait, elérik ördögi céljukat.

A cél pedig egyetlen: a magyarság és Magyarország elveszejtése. Minden nap hangoztatják, hogy Magyarország jobban teljesít, mialatt céljuk semmi más, mint a gazdaság tönkretétele. Mint ahogyan minden nap elejtik, hogy hű de nagyot nyert az egyszerű magyar ember a „rezsicsökkentéssel”, miközben mindamellett, hogy a számlák összege sem kisebb, az élet minden területén minden perccel egyre drágább lesz úgy a termék, mint a szolgáltatás.

De lássuk és elemezzük a „Magyarország jobban teljesít”állítást. Igen, valóban tudjuk, hogy teljesítményorientált célokat fogalmaznak meg manapság minden területen, az oktatásban, abban a nevetségesen kevés iparágban, amely még netán véletlenül, valamilyen oknál fogva megmaradt, úgyszintén a még meglévő mezőgazdaságban is. Teljesít Magyarország. Teljes gőzzel XXI. századi rabszolgamunkát, azaz közmunkát.

Igen, tudjuk, hogy régen is volt ez, csak akkor utcaseprésnek hívták és tisztelet az utcaseprő munkájának is, de az ment ezt a mesterséget űzni, aki más mesterséget nem tudott, vagy nem akart kitanulni. Mondogatták is bizony szüleink, hogy „ha nem tanulsz, utcaseprő leszel”. Csipkedtük is aztán magunkat a tanulásban, legyűrtük a lustaságot szüleink ezen mondatával. Ma, ha szorgalmasan tanul is a gyermek, akkor is minden esélye megvan, hogy utcaseprő közmunkás legyen. Ez a különbség. Óriási teljesítmény, mondhatnánk!

Magyarország jobban teljesít! Az iparban nem éri meg kohászattal, fém és famegmunkálással, és nem éri meg bányászattal foglalkozni. Szénbányáinkat bezárták, mert nem éri meg kitermelni a szenet. Mindenütt a nagyvilágban megéri, Magyarországon nem. Az a hír járja, hogy a Pécsett bezárt uránbányában az ország adósságának sokszoros értékének megfelelő urántartalék van, de nem éri meg megnyitni a bányát.

Mint ahogyan nem éri meg a természeti forrástartalékainkat a magunk javára fordítani, ugyan dehogy érné meg! Még a végén nem függnénk a világ háttér hatalmától és a magunk ura volnánk. Nem éri meg mezőgazdasággal foglalkozni, zöldséget, gabonát, gyümölcsöt termelni. De annál inkább megéri kínai fokhagymát, izraeli paprikát, paradicsomot, de lassan még sivatagi kaktuszt is behozni zöldségként, gyümölcsként.

Cukorrépát nem éri meg termelni, mert nincsenek működő cukorgyárak, de megéri sokszorosáért beszállítani Isten tudja honnan, ahol még cukorrépa sem terem, és talán jobb is nem tudni, miből készül a cukor. Nem éri meg azokat a régi, gyönyörű, akár vízi, akár szél, vagy hagyományos malmainkat üzemeltetni, amelyekre oly büszkék lehetünk, és miért nem? Talán mert más malmára hajtjuk a vizet, de azt is mondhatnám, hogy igazából egyáltalán nem egy malomban őrölünk vezetőinkkel.

Nem éri meg állatokat tenyészteni, gyönyörű legelőinket fenntartani, hanem megéri titkos eredetű, felfújt, tápos állatok húsát behozni, és rápecsételni, hogy „magyar termék”, így mindenki megnyugszik és elkönyveli, hogy de jól teljesít Magyarország, a macska rúgja meg.

Magyarország a magyaroké. Halljuk ezt is napi rendszerességgel, úton útfélen. S közben azon tűnődtem, hogy miért ismétlik nekem folyton ugyanezt? Hiszen ez számomra olyan, mintha azt hallanám ezredjére, hogy az édesanyám azért édesanyám, mert ő szült erre a világra, vagy hogy lélegzetvételre és szívdobbanásra van szükségem ahhoz, hogy éljek. Mert hát ez a természetes. Mert kié kellene legyen Magyarország, uraim? Igen, valóban a magyaroké kellene legyen. Ezzel csak egy baj van. Hogy a jelenlegi Magyarország már mindenkié, csak épp a magyaroké nem.

Nagyon, sokkal nagyobb baj az, mint gondolnánk, és nem is tudjuk felfogni, hogy hosszútávon milyen kemény következményei lesznek annak, hogy fel akarjuk emelni azt a cigányt, aki valójában nem akarja, hogy őt felemeljék, mert száz év leforgása alatt sem tanul meg úgy viselkedni, úgy értékelni mindent az életben, ahogyan azt a magyar ember teszi. Mert nem az az értékrendje, mert mást örökölt őseitől, mert nem szeret dolgozni és mert minél jobban emelik őt, annál jobban elpofátlanodik, annál követelőzőbbé válik, annál többet fog lopni, csalni, hazudni, és sajnos ölni is.

És sokkal nagyobb baj, hogy politikai köröktől befolyásoltan az igazságszolgáltatás elhallgatja, megtagadja kimondani tisztán, érthetően, hogy a cigányok a leggyakoribb bűnözők ebben az országban, hogy a legtöbb betörés, lopás, gaztett elkövetői dolgozni nem akaró cigányok, és nem védeni kellene őket, hanem vádolni és nem menteni az irhájukat, hanem megbüntetni keményen, kegyetlenül, mert igen, Magyarország a magyaroké és aki ellene vét, az megkapja méltó büntetését.

És legalább ugyanekkora gond az, hogy az igaz magyar ember az antiszemita jelzőt kapja meg „kitüntetésül.” Ami nem is volna gond, hiszen az igazi magyar legyen is antiszemita, és hadd tudjuk elmondani, hogy igazából ez kultúránk része. De amikor a magyar nemzet külügyminisztere büszkén mondja el Izraelben, hogy a zsidóság él és virul, virágzik, virágkorát éli abban a Magyarországban, ahol a magyar nép nagy része szegény és nyomorogva él a máról a holnapra, akkor felmerül a kérdés, hogy Magyarország valóban a magyaroké? Kik irányítják ezt az országot? Zsidó madzagon rángatott gyalázatos jellemtelen nem magyarok. Mert magyar lélek, magyar szív ilyet meg nem enged, az holtbiztos.

Kovács Sándor

Hódmezővásárhely, 2013. november 25.

Hozzászólások

hozzászólás